Kurkuma

Szavak, mikor beszélek Hozzád.
Tisztán egyszerű.

Nincs benne tudatos, nincs benne manipuláció...

Ez az én művészetem, ez az, amit én tudok adni.
Egyfajta privát irodalom, csak Neked és csak ott.
Egy fajta személyes virtuális festés a testeden, amit csak Te látsz a bőrőddel.

Kikerülném, ha lehetne.
Hiszen józanész kinevet, ha csak a szív szólózik.
De és akkor is,
Nem tudok nem szólni.
nem lenni, nem hinni, nem akarni.
Nem csak szeretni, hanem csak Szeretni. 
Nem szeretni akarni, hanem SZERETNI!
Te érted, nem kell körülírnom.
Szavakkal magyaráznom.
Elég a tettekre gondolnod.
A meg sem történt érzésekre.

Mert ahogy fogy a levegő, úgy hiányzik az a tüdőt megtöltő kiabálás előtti állapot.
Szétfeszít, izmok összehúzódnak, rekesz tágul, levegő végtelen.
A csend utolsó tizedmásodperc, mielőtt kiszakad az ordítás.
Az a csendes, mindent betöltő másodperc.
Az ami most teljesedik be és töredékidő.
Pillanatnyi, de örökre nyomot szakít.

Hogy vágyom erre, hogy akarom már megint érezni.
Mert mi másért élünk, ha nem az érzésekért?
Fizikai való soha sem állandó. Másodpercenként öregszik.
Nincs ugyan annyi, ugyan az sejt soha.
Itt, kint az érintő világban, ahol az állandóságot elhiteti a megfogható, semmi sem örök.
De bent, az érzéseket generációk öröklik és élik meg tudatos tudatalattiban..
Csak ezredmásodperces belső remegő vágyakozás az örök. 
Minden más csak az elmúlásról szól.

Érzésnek hát lenni kell.
Gondolatban ébredőnek.
Szavakban születőnek.
Mert, különben a hallhatatlan haldokló fizikai valója marad csak.
S nem az örök ÉRZELEM:

Mikor az erdőben éltem…
De sokszor fogom még ezzel a mondattal kezdeni azt, amit mondani fogok. De csak így él az összehasonlítás. Így tudom magamnak is elmondani és ébren tartania tudatom.
Mert bár nagy szavaknak tűnik, de tényleg egyfajta éberséget adott az a 2 két év, amikor a fákkal barátkozhattam.
Érzem ezt most is, mikor majdnem visszaaludtam.
Történt ugyanis, hogy a villany bojler reggelre ugyan olyan hideg vizet adott, mint előző este.
Mit tesz ilyenkor az átlag (direkt nem írok városi embert… mert falun sincs ez másként)??
Elkezd félni.

Jogtalanul.

Félelem úgy jön elő, hogy telefonszámok után kutat. Hirdetési újságokat kotor elő a szemetesből, lázasan kérdez ismerősőket, hogy ki érhet rá szombat reggel neki ezen segíteni.
Hiszen a társadalmunk úgy épül fel, hogy az élet akkor egész, ha (álomszerűen) úgy működik, ahogy azt a többség elvárja. Ha igazodsz, bent maradsz. Ha fellázadsz ellene, simán bolondnak néznek.
Együtt alszotok.
Mi van az éberebb állapotban? Nincs kihez igazodás, hiszen magamat sem ismerem eléggé, nem hogy egy idegen(t) csoportot, akik megmondják, hogy mi a normális.
Mosoly és felfedezés van. Vízmelegítés, olyan edény keresése, amivel lehet önteni. Boldog emlékezés a gyermeki pancsolásra.

Rajtakaptam magam, ahogy elkezdtem gondolkodni, hogy hol találok ilyenkor szerelőt és hogyan leszünk kész mindennel, mielőtt el kell indulnunk Pestre, a MÜPÁ-ba egy koncert miatt. Hiszen még hajat kell mosni, készülődni. Félni kezdtem…
De mikor elkezdtem figyelni magam és meglátni, már mosolyogtam.
Mert a tanyán nem volt folyóvíz. Gyengéd rituálé volt az esti fürdés és gyertyafény és nyugalmas készülődés.

Az idill az, ami most nappal, városban megijesztett, de csak rövid időre.
Mert..amikor az erdőben éltem..

3 év nagy idő. Ez alatt annyi minden történt velem ami sok könyvet megtöltene. Kevés üres lap, sok széljegyzettel.
Most ismét rám tört a kényszer, hogy írnom kell. Olyan magamnak, magamról. Kicsit talán (nagyon) magamhozbeszélős.

Most fogalmazom azt is meg, hogy változik e valami ezen a blogon. Új lapot, naplót indítva mindent elölről kezdeni, vagy maradni itt és a kereteket már tapasztaltabban, de tovább feszegetni?
Megszoktam már, hogy újrakezdek. Nulláról, mindent magam mögött hagyva, a semmiből kiálmodom a valóságot.
Általában sikerül.

Mert így visszatekintve az életemre, azt hiszem, nem is egyet, de legalább tízet éltem végig. Korszakok, csak kiragadva. Bolond, lázadó és folyton szerelmes kamasz. Biciklit épít a az akkori ócskavastelepről, alkatrészenként megvásárolva, majd ezzel a tákolmánnyal egy versenyt is nyer. Ugyan ez idő alatt, ejtőernyőzik és nem tanul rendesen.
Majd egy műhelyben dolgozik reggel 7 és délután 4 közt. TSZ, ahogy akkor mondták. Olyanok közt, ahol három téma van csak: 1, foci, 2, disznótartás, 3, baszás. De délután levelezőn érettségizik és főiskolára jár.
Másik életben családapa lesz, két gyerekkel, de a világ megismerése annyira hajtja, hogy elveszti a kontrollt. Beleszeret a pénzbe. Nagy vállalatot épít. Nem is egyet, hanem mindjárt hármat. Kettőt itthon, Magyarországon, egyet otthon, Erdélyben. Hiszi, hogy 45 évesen nyugdíjba megy, de addig sokat dolgozik. Néha csak 4-5 éjjelt tölt alvással, hetente, néha még annyit sem. Tanul, dolgozik és kicsúszik a talaj a láb alól. 
S akkor még nem beszéltem az erdei emberről, a fél év magányos létezéstől, mindentől messze.
Vagy a mostani nagyvárosi létről.

Életek. Miket úgy választottam le magamról, hogy azt mondtam: vége! Hittem, hogy tényleg vége. Mindegyikbe belehaltam. Majd mindegyikből, fájdalmakkal, újraszülettem.

S lassan kezdem elhinni, hogy becsaptam magam. Mert nem lehetek az aki, a múltam nélkül.
S ahogy egy-egy régebbi itt írt posztom visszaolvasom, ma is igaznak érzem. Még akkor is, ha sokban inkább picsogok, mint valami kamasz, nem pedig férfiként viselem amit kaptam vagy kerestem magamnak.
De ez is én vagyok. Régen volt, s ma már nem úgy fáj és nem úgy érzek dolgokat.. Legtöbbjüket.
Se ez csak változás, de nem újjá születés.

Mostantól igyekszem itt kiírni, amit a Twitter nem enged.
Csak zene legyen, egy csepp magány és akarat. 

Boldog Nőnapot!

Sokadszorra rugaszkodok neki, de nem tudom elkerülni a sablonosságot, legalább annyira, hogy leírom.

Tudom, ez nem virág.

Tudom, ez nem helyettesíti az ölelést.

Tudom, nem olyan, mint ha a szemedben elveszve habognám… és Te mosolyogsz! Igen, ezt már átéltem, éreztem.. Nem érted, nem értesz olyankor. Hogy lehet, mi lehet a csodálatom tárgya: TE!

Akit soha sem tárgyiasítottam a fent leírtakkal ellentétben.

Magyarázkodás.. megint jönnek a szavak, „de nem”.

Ez miatt töröltem az előző nekirugaszkodásokat is. De valamit írnom kell. Nem „csak” a nőiesség napja miatt… HANEM MERT SZÉTFESZÍT!

 Széttép!

Lehet jobb is lenne. Mert most olyan, mint egy nagy gyulladás a kézen. Feltelítődik folyadékkal, feszít, fáj, folyamatosan! Szétvágnám, szétrágnám, fosztanám le a bőröm, csak szabaduljak tőle. Akkor is, ha tudom, hogy nem szabad hozzányúlni. Ha holnapi rossz érzés már most kezdődik, megtiport lelkiismeret hosszan sóhajt: nem szabad!

De nincs türelmem várni, csak nézni, fájni!

Nincs és nem is akarom.

Le vele,

ki vele,

el vele!

 Írok és nem jobb. Nem nyugtat meg.. nem segít.

Te hogy teszed? Mit teszel olyankor?

Mi jó?

Vajon hol van az a pont, amikor szakad a cérna? Amikor jön az összeomlás és a „mindenmindegy”?

Mi jobb? Tespedni a szürkeségben, megbántottságban, vagy beledögleni a feszültségbe!

 Két hete szenvedek, mert ami rossz kijuthat, azt megkapom. Jön csőstől minden és csak kapkodom a fejem. Barátom szerint egy infarktusnak már be kellett volna figyelnie..

Lehet igaza van. Édesapám is lábon hordta ki…

Se ebben az állapotomban tipródok, hogy mi a jobb! Te vagy az én állapotom?

Ebbe beledöglök, abba beledöglesz.

 Te nem akarsz változtatni, most nem. Túl nagy az ára, mondod!

Én nem akarok változtatni, mert túl nagy az ára.

 Itt vergődünk, mint egy partra vetett hal. Csapkodunk, jobbra balra dobálva a testünket, a tengertől alig pár centire…

 S a döntés nem is a szerelemről szól. Mert aki most olvassa, azt veheti ki ebből.

A szerelem volt, van és lesz. Összeillő dolgok együtt maradnak akkor is, ha fizikailag széttépik őket! A lélek nem kizárható, sehonnan. Átragyog minden távolságot..

 Hogy van, hogy napokig, hetekig nem írunk?

A szívdobbanások között is van szünet! Attól még a vér folyik tovább. Az erekben lüktetés nem csillapszik.

Kellesz, ezért állj fel!

S akkor én is összeszedem magam.

 Gyere, állj háttal nekem, én is ezt teszem. Most szorítsuk össze a testünket, úgy, hogy oda még a levegő se férjen be. Jó. Most támaszd meg az egyik lábad és próbálj felállni. Ezt teszem én is.. Gyere, még-még, feljebb! Gyerünk.. sikerülni fog!

Kikukucskál a reggel, kezdődik a nap

Megint hamarabb lett holnap, mint akartam

Ébredés,  álomkidörgölése a szemből

Nyújtózkodva oldalra bámulás

Oldalbordaliság megfigyelése, tévedés volt

Fel kell kelni…ez tévedés lesz!

Megindulás, balra billen, jobbra dől.

Fenék megvakar, pofavágás hozzá kötelező.

Tükör visszanéz, ábrázat romlik

Borosta kiabál, borotválás halogatás, holnap, majd holnap

Érkezés a Nagy Fehér Porcelánhoz, csurgás

Tükörhöz vissza, víz, szappan, fogkefe, krém

Törölközés, majd bátortalan pillantás magamra. Nem lett jobb a kép.

Konyha, platni, KV

Szöszmötölés, melléöntés, kipotyogtatás, koordinácós problémák

Elharapott szitkok, végre

Fekete lé folyik, gőz megcsap, illat kábít és beindít

Csésze, cukor nélkül, mellécsepegtetve

Kortyok, forró ébresztő, lehet eddig nem is voltam fent

Nekilódulhatatlanság

Lassú bicikli a reggel

Tenyeremen hordozlak.. de Te Vadmacska vagy. Hosszas szelídítő munkával is csak annyit tudnék elérni, hogy ne egyél meg, csak harapj... :-)

Mi legyen a megszólításod? Megsúghatnád.. csendesen, elég, ha csak én hallom... Mit? Micsoda? Maradsz Minessa?

Minessa!

Vannak dolgok, amikhez nem tud negatív érzés társulni. Lehet bármi, jöjjön vérzivataros időszak, szakadjon le az ég, vagy éppen roma pulyák potyogjanak... Marad az, ami. Most éppen a madarak csiripelése.

Beborult időszak volt. Azt hittem boldog, de igazából egy nagy ház, pillanatnyi nyugalom(nak hitt káosz) elfedte a valóságot. nagy változás volt, olyan, ami ritkán van egy férfi életében. Lezártam egy korszakot és újat kezdtem. Büszkén, világ felé mutatva, hogy itt biza rendben van minden. De bent démonokkal verekedtem. Kifelé mosoly, de befelé állandó kételyek. Persze ezt magamnak sem mertem akkor bevallani, hogyan is tehettem volna. Hisz nem tudtam, hogy mi történik. Nem volt "szerencsém" még akkor ehhez, nem ismertem, ahogy önnön magamat sem. Csak tettem, amire azt hittem: külvilág ezt várja el, ezt díjazza, ezt akarja látni, ha rólam van szó.

Nem magam voltam, hanem ŐK! 

Mire erre rájöttem, már legyűrt az-az állapot és nevet is adott neki az orvos: depresszió. Ma már tudom, hogy tévedett, mikor pirulákkal tömött tele, teljes tudatomat elvéve. De akkor, mint kapaszkodó, működött (ahogy a másnak tetszeni akarás is).. EGY IDEIG! 
Később jött a felismerés (még éppen időben, különben én is rabja lennék azoknak a gyógyszereknek, mint ŐK ), ez csak egy ugyan olyan ámítás, mint az, ami ezt kihozta belőlem. 
EZ A DEPRESSZIÓ (megéltem, ezt éreztem..)

Miért írtam ezt le és mi köze a madárdalhoz?
Mikor a fent említett házban éltem és éjjel rám tőrt a félelem, a rettegés és borzalmak gyötörtek, majd mindig a madarakat hallottam. Azóta is hihetetlen módon, valamikor éjjel 3-kor elkezdték és amíg a nap nem sütött olyan erősen, hogy nem bírták tovább, fújták a nótájukat, tömegesen. 
Az akkori társam (mert nem volt több) nyugodt, egyenletes szuszogását hallgattam, és nem értettem, hogy ennyi borzalom közt, ami engem emészt és a madarak zajongása közepette hogy tud aludni? Miért alszik, amikor én mindjárt beledöglök ebbe az egészbe és legszívesebben széttépném a világot úgy, hogy megfogom az ég alját és elszakítom a földtől utat engedve az örök sötétnek!!!
De ő aludt, a madarak nem hagyták abba, a démonjaim kínoztak.
Mai napig fel tudom idézni, de csak halványan. Kivéve a madarakat. Azok tisztán és élesen itt vannak velem! Nem kedvetlenítenek el, nem éreztetnek rossz emléket.
Ezt is csak azért juttatják eszembe, mert vannak eredendő dolgok, amik soha nem változnak.

Ilyen a víz hangja, a madarak dala...

Most is őket hallgattam! Nem fájok, örülök...

Csók
A.

Kitaláltalak és megígértem, hogy írok Neked! Más, ki nem ismer engem, vagy éppen hogy tudja ki vagyok, nem fogja érteni, hogy szólhatok olyanhoz, aki nem is létezik, csak fantáziámban él... Vagy él, de akkor miért kitalált?  Ha lenne ilyen szó, mondanám: "érdekesedik"

Ígértem, hogy írok, ha már ily felelőtlen voltam, legyen.. Így legalább megbeszélek, kidobok magamból pár dolgot, ami jobb kint, mint bent. Megoldást keresni így is lehet.. hogy közben Hozzád szólok!

Teszem mindezt úgy, hogy tudom, olyan dolgokba is be kell avassalak, ami (most keresem a szót... és akiből ömlik... most meg dugó... ) KÉNYES (?!?). Igen, lesz benne olyan rész is, ami kapcsolatról, szerelemről, érzésekről szól és nem Te vagy a tárgya. Le kell írjam, de Neked nem kell elolvasnod. Itt lesz, és ahogy ismerlek kísérteni fog, de a rossz szájízért, fájdalomért nem tudok felelősséget vállalni.. vagy csak nem akarok?!? Mondhatnánk azt is,  hogy ez a mellékhatásom. 

Olyan szépen reggel lett és tavasz, hogy az már csodálatra méltó. Legalábbis nálam, a mostani helyzetben. Hajnalban, fél 6 körül, mikor az először kerestem a villanykapcsolót az udvarra indulva, megdöbbentem, hogy nem lesz hólapátolás.

De van madarak csicsergése. A szabadság himnuszát, legalább három nyelven (csőrön) hallgathattam meg.

Közben pedig agyalok. Kb 3-4 napja, agyalok. Egy dolgon, egy magyarázatot keresve, egyre inkább feladva a harcot, amit az „akarok” és a „tudok” vív meg egymással.

Meg kellene magyarázzam valakinek, hogy mitől különleges Ő!

A dolog végtelenül egyszerűnek látszik, hiszen csak szavakat kell egymás után illeszteni és ezzel meg is van az indoklás. Ami ugyan nem őszinte, ami ugyan nem egy gondolat, hanem egy halom mondat. Ami ugyan nem érzés, hanem nézet, de csak együtt van. Tessék, Tiéd, lépjünk túl ezen.

Ezt „akartam”, de „nem tudom” megtenni.

Soha nem voltak problémáim a szavakkal. Mert tudtam, hogy  azok egy érzés végén ülnek. Önnön magukban semmik. Megtöltve tartalommal (önmagam, érzések, gondolatok) a világmindenség részei lehetnek. A nagy egészé. Az is, akihez szólnak.

S ki ne akarnak egy nagy, egésznek a része lenni, nem magányos és elhagyatott.

A szép szavak által lesz nő a NŐ! Akkor lépi át emberi korlátait és tartozik oda, ahova neme, identitása miatt valójában tartozik. Ez emeli fel.

Az már más téma, hogy ott maradni, ott élni és nem visszaesni, magának is akarnia kell. Egy önostorozó, hitehagyott, kórosan önbizalom hiányos valaki, nem NŐ, csak nőcske… vagy az sem.

De visszakanyarodva, a szavakat elmondani, leírni, megfogalmazni, nem volt gond. Mert őszintén mehetett. Belenéztem a szemedben és mondtam! Soha nem hazudtam szerelmet, bókokat! Nem kellett. Engem igazán elbűvöltél, igazán hittem, hogy amikor beszélek, Téged veszlek a számra. Nem egy ideát, nem egy álomképet! Még akkor is, mikor le akartál rángatni a földre, hogy:

- De én nem ilyen vagyok, nézd meg.

Néztem és nem láttam amit Te. Mert hazudnak a fények, ha ezt látod. Vagy áll valaki a szemed előtt és őt bámulod, nem a tükröt. Hittem, mondtam és harcoltam az igazamért. Mert Tudtam, Te az vagy.

Most pedig itt állok, és nem tudok neki mit írni. Napok óta faggat, kérdezi, hogy mi a különleges benne. Nem tudom. Átlagos, földhözragadt, bolond. Szürke.

Nincs baj vele, csak ő nem különleges. Lehet bókot akar lopni, lehet csak önbizalmát akarja velem újra megíratni. Nem tudom, de én kevés leszek hozzá.

De hogy lehet leírni valakinek azt, hogy Te kevés vagy!?! Hogy lehet megfogalmazni azt, hogy nem látok benned többet, mint másban?

Az egyszerű földi dolgokat nehezebb leírni… De valahogy megteszem.  

Beültem egy kocsmába, egyedül és várom, hogy csörögjön a telefon. A másik… Mert az egyik szervizelésére várok. Leejtettem és az üveg bepókhálósodott, de úgy, hogy már alig tudok elolvasni egy-egy levelet. Ok, minek a telefonon olvasni, minek nekem az online világ? Ki miatt?

Talán magamnak vagyok fontos (ez is nagy lépés lenne az önutálatomat követően). Vagy csak egyszerűen jó tudni, hogy mi történik mindenfelé.

Végül is mindegy, ez az állandóság beszippantott és már természetes. Munkával jár, nekem ez szükséges…stb. Lehet kifogásokat, mentségeket találni, ami még igaznak is hangzik. A lényeg ugyan az: olyan függő vagyok, mint bárki más…

Persze, Te nem! Te, aki ezeket a sorokat olvasod. Hiszen nincs szükséged állandóan rá, meg vagy nélküle is, nem is olyan fontos. Bólogatsz is bőszen, mégis engem olvasol… nem munkaidőben,  akkor, amikor ezernyi más és jobb dolgod is lehetne, mint ez a cyber világ!

Hasonlítunk?

De vissza az eredethez. Szóval ülök egy „sohasemismert” kocsmában és várom, hogy mehessek a mobilomért. A szervizben annyit mondtak, hogy kb 1 óra. Amit szívesen kivárok, ha azt nézem, hogy „csak” 16.000Ft-ból megúszom… Sok pénz ez is, de a hivatalos szerviz 50.000Ft-ért vállalta volna. Kösz nem. Annyit nem ér egy iPhone 4! Nekem, legalábbis nekem nem!

Ezért jött a megoldás keresés. Mint mindig. Nem tudtam annyiban hagyni. Telefonok, neteten keresgélés. Megoldást persze, megint csak az hozta, akkor érkezett, akitől, ahonnan nem is vártam volna. De, ilyen az életem…

Telefon nem cseng, csak nem hívnak még.

Egy pohár sör és éhgyomorra a fejembe száll. Köszönöm mai nap! Annyira rendben van minden, annyira kerek. Bármibe kezdtem, csak siker. Igaz, erre a borgőzős (sörgőzős) fejre nem számítottam, nem fogom a sikerek közé elkönyvelni.

Legfeljebb csak annyi, hogy most ismét a blogot szaporítom, semmitmondó dolgokkal.

Magam vagyok, megtehetem. Kinek írjam, kihez igazodva? Miért is?

Szabályokat magam alkotom, magam szegem meg…

Telefon még mindig nem cseng. Áldozat vagy, mikor olvasol, a szerviz áldozata! Tudd, el vagy átkozva, hogy engem kell olvasnod. Büntetésed bűn nélkül is megkapod. Neked rajzolok szavakkal. Festek mondatokkal. A kontúrok elmosódottak, de kivehetőek. A Kép Tiéd, elkezdtem, fejezd be!

Ez a lényeg. Rátaláltál valamire, még ha olyan szemét is, mint ezek a sorok. Neked csak annyi a dolog, hogy tovább gondold! Ne foglalkozz azzal, nekem mit jelent, én mit akartam kihozni ebből! Nem érdekes az én… csak az ÉN (ami már TE vagy)!!!

A mozdulatlan szöveg így kap lábra, születik újra és újra.

Nem erről szól maga az egész nagybetűs MŰVÉSZET is??? a költők, írók nem mások, mint indigópapír. Magukat összetintázva zagyvaságot hempergőznek a fehér papírra. De életet ennek az olvasó ad.

Ha így nézzük, minden tintahuszár, poéta és lírabajnok egy senki. Eszköz a TE KEDZEDBEN!

Ott születik, ott ébred és lesz VALAMI a betűkből…

Hagyj hát itt és keress szebb alapokat! Építs Adyra, teljesítsd ki Móriczot, vagy varrd újra Kaffka ruháját!

Itt csak föld mélyét, sárt és agyagot kaphatsz. Nincs helyem, nincs alapom, nincs falam, nincs tetőm. Beesik az eső, elmossa a holnapot! Tessék odább állni, mert idebent, nincs idebent.

Nem cseng a telefon.

Szerelő sehol én meg csak gépelek. Harmadszor is idetévedt a pincérlány. Fogy a sör, de ez nem üti meg egy rendes csapos ingerküszöbét. Kevés vagyok neki! De mégis keres, jön és mosolyog.

Viszonozni lehet, de nem érdeme. Illenék, de már rég nem érdekel, hogy mi az amit elvárnak. Magamnak vagyok! Másért élek, de magamnak akarok megfelelni.

Nem tudok.

Próbálok, várok, akarok.

A Saját Nemtetszése Lettem.

Magam, magam ellen!

Hiszem, hogy hitetlen vagyok!

Simán összegyűrve.

Normálisan őrülten, vagy fordítva…

Nem cseng a telefon.

Lehet a számot adtam meg rosszul? Lehet nem is adtam le a telefont? Lehet el sem indultam? Lehet itt sem vagyok? Lehet nem is vagyok…

Nem cseng a telefon.

Azt hiszem, iszom egy kávét, így fél hat magasságában és elballagok megnézni, mire mentek. Nem szeretek várni, magam szórakoztatni, magammal. Unalmas, hisz 42 éve vagyok magamban! Ahogy féltem a 30-tól, úgy rettegtem a 40-től és az imént gondoltam bele az 50-be! Hol van még az, mondhatnád, de érezni, már most is érzem.  Félek tőle.

Nem, nem az évek, hanem, hogy 50 és nem tettem semmi olyat, ami miatt büszkén köszönnék el!

Nem az utódokra gondolok, mert az mindennél fontosabb. Ahogy telnek az évek, úgy lesz még inkább az. Még akkor is, ha néha beledöglök a kompromisszumokba… AKKOR IS!

Egyszerűen én olyan szerencsés és szerencsétlen vagyok, hogy olyan kaliberű apám volt, ÉDESAPÁM, amilyenről más csak álmodhat! Nyögök a terhe alatt, és halála után 12 évvel sem vagyok képes felnőni, legalább arra a szintre, hogy együtt futhassunk.

Mert Ő azzal a gyermekkora sánta lábával is lehagyna…

Az Ő szellemi nagyságát majmolom most is, és igyekszem kikiabálni: hiányzol.

Cseng a telefon.

Menni kell.

Mai nap híre, hogy amíg folyóügyek mentek a WC-n, addig is zene szólt a fülemben. Vannak előnyei a vezeték nélküli technológiának, be kell lássam. De hogy pont ezen fogok vigyorogni magamban, miközben kiönt a Niagara…

Lendületből indultam el az (új) irodában és nem is gondolkoztam azon, hogy mit is teszek. Mellettem telefonált a kolléga, egész nap szinte, így jobban esett Ed Sheeran. Vagy Foo Fighters, esetleg Snow Patrol. Mind, mind csúnya elmaradásai a rohanó hétköznapoknak.

Elképesztő, hogy mennyire el tudtam szakadni a napi betevő 2-3 óra zenétől mostanában. Annyira begubóztam szürke dolgosságokba, hogy ez, hogy EZ elmaradt.

Mióta az új cég csak gondolatban is elindult, a valahogy több kedvem dolgozni és nehezebben hagyom abba… Igen, ez meglátszik az itteni (nem)aktivitásomon is.

Férfiember, új játékszert kapott, ilyen az.. ilyen biza. KFT-nek nevezi, tervezi, megszüli, neveli, simogatja, még nevet is ad neki, mint ha csak a szerelme lenne! (tényleg, tud valaki úgy szeretni, hogy nem ad Nevet ANNAK, NEKI, akit szeret???? Nekem soha sem sikerült megúsznom, kell az a gondolatnyiérezlemcsomag ami CSAK Ő)

Most a tervek, megszületés és keresztelő utáni eufória dolgos napjait élem meg. Nevelés kezdődne, rohanás bele, hajtás és alkotás, zúzás! Még jó, hogy Öreg Barátom, akivel ezt összehoztuk (homofób házasság = cégalapítás), megfontoltabb, komolyabb ember (ezért is Ő viszi a pénzügyeket és nem én). Türelmesebben, óvatosabban lépked már ezen a mezőn. Nem is baj… Ezért választottam Őt, vagy Ő engem, már a fene sem tudja, hogy ez honnan indult.

Mindeközben otthon hisztik, napi csaták. Pozíció keresés, vesztés, vita, nyeretlen háborúk… Kevesebb megértés, több álnokság! Ha a céges energiáim az otthonról elszaladásra koncentrálnám, már a Holdon járhatnék…

Tényleg, de most komolyan: honnan a fenéből van ennyi energiám, ennyi lelkesedésem még mindig? 40 (idén biza az 41, de csak azért sem írom le) annyi dolgon vagyok túl. Annyiszor törték be a fejem (képletesen és fizikailag is), annyian tiportak meg, annyian használtak és elhasználtak, hogy az is csoda, hogy még van EGÓ-m (nyugi, az van még). Még a depresszió mocskából is a saját hajamnál fogva rángattam ki magam, EGYEDÜL! Honnan a tűz és honnan a holnapakarás?

Aki tudja, írja már meg! Házi Feladat (HF)

Csak úgy hiányzik az írás. Régebben etettem a papírt, mert jólesett és időm is volt rá. Most meg arra sincs, hogy megtegyek hülyeségeket, őrültségeket, amikre semmi szükségem sincsen.

Bizony-bizony, elzombisodtam. Hazaérek, kicsomagolom magam és elveszek a kora este és éjszak semmilyenségében. Ez van.

Ugye milyen ellentétes állítások?

Nincs idő és mégis csak úgy telik az estém, hogy mire jön az éjszak nem vagyok rá büszke.

A munka öröme, az alkotás elégedettsége a siker íze (teccen, vagy ne teccen másoknak) mind kellenek! Most meg nem jut belőlük egy morzsa sem.

Kerülöm a konfliktusokat, nem veszek elő gépet, nem keresem a tollam és papírom, mert félek, hogy más is olvassa. Nem írok magamnak, mert félek (megint ez a szó…. rohadj meg depresszió).

Lehet öregszem… Biztos. Elmúltam negyven és még nem tettem semmi olyat, ami miatt ha most eltűnnék, valaki is igazán siratna. Gazos síromon csak a csalán teremne meg, de az is csak azért, mert életemben annyi teát megittam belőle, hogy már bennem is az virágzik.

Őrlődöm és mégis hagyom elszaladni a dolgokat.

Leírom, de nem kiírom magamból.

Nekifutok, hogy elmeséljem, de attól még jobb nem lesz.

…és nem teszek semmit!

Persze, hogy nem, mert akkor széthullik minden.

De mi is az a minden?

Család, egység. Földi kapaszkodók.

Kispolgári ragaszkodás a megszokotthoz. Vagy csak ez is a fenti félelem?

Komor a hangulatom, de nem szomorú, bármennyire is elviláglik ki a fenti sorokból. Egyszerűen csak szar érzés azzal szembesülni, hogy magam álltatom: nincs időm…

Van időm, csak nem merem használni.

Pedig a lehetőségek sorban állnak, de már nem vagyok kamasz (ugye Minessa?).

Meggondolatlan ballépések nem lehetnek! Jól át kell gondolni és akkor lépni rosszat! Na az már olyan felnőttes!  

Lófasz a seggébe az összes szabályalkotónak ezen a világon. Akik elvárják, hogy a legyél, akivé a társadalom rajzolt és ezt addig sulykolják beléd, amíg el nem hiszed. Majd szépen és csendben (felnőttesen) beledöglesz a belsőd és a környezeted vitájába.

Miközben a gyerekeidet is erre neveled.

Skizofrén emberpalánták gyártása!

Legyek inkább népellenség, a fejét nem lehajtó barom, hanem olyan, aki felrúgja (fel tudja rúgni) a széket, ha feláll! A szemében inkább egy bika pillantása legyen, mint valami nyálas énekesmadáré.

Férfi, akit nem a farka vezet, de nem felejti el, hogy az is van!

Nem bérenc, nem szolga, de ura is csak magának lehet! De annak korlátlanul…

Nem is értem, hogy lettem ilyen.

16 éves sem voltam és kibalhéztam magamnak, hogy ejtőernyőzhessek! (majdnem beledöglöttem már második-harmadik ugrásba, de BECSÜLETBŐL a betervezett 10-t megoldottam)  17 évesen jogosítványom volt és a helyi rendőrökkel versenyeztem! (igaz, mikor utolértek, majdnem agyonütöttek, de akkor is tudtam mosolyogni)

2000-ben eltemettem a szüleimet, kölcsönpénzből, mert annyi pénzt együtt nem nagyon láttam még, amit a pap és a temetkezési vállalkozó kért. Majd rá egy évre, 3 cégből álló, két országon átívelő vállalatcsoportot hoztam össze, a mínuszból… (majdnem bele is döglöttem. Akkor ismerkedtem meg Mr Depresszióval és Mrs Pánikbetegséggel).

Mertem, akkor is, ha nem láttam a végét. Írtam akkor is, ha nem volt ki olvassa. Akkor is, ha másnap magam sem akartam látni (pláne azt, amit olyan részegen vetettem papírra, hogy azóta is próbálom elfelejteni)

Most meg, itt ülök gyáván és félszegen. Sokadszorra szól ugyan az a zene..

…és elindulok „és elveszek a kora este és éjszak semmilyenségében”

Rúgni akarok, zsibbadt lábammal

Lépni és lendülettel

Poshadt pocsolyából

Édesvízedbe

Megült magány lelkemen, egyedül

Szakadni, szakítani         

Csak Érted rohanni

Ölelőillatodba

Elérni az elérhetetlenséged, tapintani

Érzésekkel simogatni

Várni a szádra húzásom

Csókólózásbamerülség

Számolt idő, számolatlanul pereg

Ing visszagombolós igazgatás

Összemosolygás elválósan

Márakövetkezőtvárósan

A mi nemzedékünk elfelejtett lázadni. Forradalmat csak történelemkönyvekből ismeri. Nem merjük azt tenni, ami miatt holnap félnünk lehetne! Nem vagyunk nagy dolgok alkotói, csak a rendkeresői.

Mi illik ide, mit lenne ildomos mondani és efféle baromságok!

Közünk nincs ahhoz, amit eleink és utódaink tesznek! Reszketünk egy újjal való találkozásért, remegő lábbal és kéjjel gondolunk a megálmodott csókokra, de érte tenni, nem merünk! Még a gyarlóságunkat is nálunk fiatalabbak fogalmazzák meg úgy, ahogy mi szeretnénk!