Mikor az erdőben éltem…
De sokszor fogom még ezzel a mondattal kezdeni azt, amit mondani fogok. De csak így él az összehasonlítás. Így tudom magamnak is elmondani és ébren tartania tudatom.
Mert bár nagy szavaknak tűnik, de tényleg egyfajta éberséget adott az a 2 két év, amikor a fákkal barátkozhattam.
Érzem ezt most is, mikor majdnem visszaaludtam.
Történt ugyanis, hogy a villany bojler reggelre ugyan olyan hideg vizet adott, mint előző este.
Mit tesz ilyenkor az átlag (direkt nem írok városi embert… mert falun sincs ez másként)??
Elkezd félni.
Jogtalanul.
Félelem úgy jön elő, hogy telefonszámok után kutat. Hirdetési újságokat kotor elő a szemetesből, lázasan kérdez ismerősőket, hogy ki érhet rá szombat reggel neki ezen segíteni.
Hiszen a társadalmunk úgy épül fel, hogy az élet akkor egész, ha (álomszerűen) úgy működik, ahogy azt a többség elvárja. Ha igazodsz, bent maradsz. Ha fellázadsz ellene, simán bolondnak néznek.
Együtt alszotok.
Mi van az éberebb állapotban? Nincs kihez igazodás, hiszen magamat sem ismerem eléggé, nem hogy egy idegen(t) csoportot, akik megmondják, hogy mi a normális.
Mosoly és felfedezés van. Vízmelegítés, olyan edény keresése, amivel lehet önteni. Boldog emlékezés a gyermeki pancsolásra.
Rajtakaptam magam, ahogy elkezdtem gondolkodni, hogy hol találok ilyenkor szerelőt és hogyan leszünk kész mindennel, mielőtt el kell indulnunk Pestre, a MÜPÁ-ba egy koncert miatt. Hiszen még hajat kell mosni, készülődni. Félni kezdtem…
De mikor elkezdtem figyelni magam és meglátni, már mosolyogtam.
Mert a tanyán nem volt folyóvíz. Gyengéd rituálé volt az esti fürdés és gyertyafény és nyugalmas készülődés.
Az idill az, ami most nappal, városban megijesztett, de csak rövid időre.
Mert..amikor az erdőben éltem..
