Kikerülném, ha lehetne.
Hiszen józanész kinevet, ha csak a szív szólózik.
De és akkor is,
Nem tudok nem szólni.
nem lenni, nem hinni, nem akarni.
Nem csak szeretni, hanem csak Szeretni.
Nem szeretni akarni, hanem SZERETNI!
Te érted, nem kell körülírnom.
Szavakkal magyaráznom.
Elég a tettekre gondolnod.
A meg sem történt érzésekre.
Mert ahogy fogy a levegő, úgy hiányzik az a tüdőt megtöltő kiabálás előtti állapot.
Szétfeszít, izmok összehúzódnak, rekesz tágul, levegő végtelen.
A csend utolsó tizedmásodperc, mielőtt kiszakad az ordítás.
Az a csendes, mindent betöltő másodperc.
Az ami most teljesedik be és töredékidő.
Pillanatnyi, de örökre nyomot szakít.
Hogy vágyom erre, hogy akarom már megint érezni.
Mert mi másért élünk, ha nem az érzésekért?
Fizikai való soha sem állandó. Másodpercenként öregszik.
Nincs ugyan annyi, ugyan az sejt soha.
Itt, kint az érintő világban, ahol az állandóságot elhiteti a megfogható, semmi sem örök.
De bent, az érzéseket generációk öröklik és élik meg tudatos tudatalattiban..
Csak ezredmásodperces belső remegő vágyakozás az örök.
Minden más csak az elmúlásról szól.
Érzésnek hát lenni kell.
Gondolatban ébredőnek.
Szavakban születőnek.
Mert, különben a hallhatatlan haldokló fizikai valója marad csak.
S nem az örök ÉRZELEM:
