Vajon hol van az a pont, amikor szakad a cérna? Amikor jön az összeomlás és a „mindenmindegy”?
Mi jobb? Tespedni a szürkeségben, megbántottságban, vagy beledögleni a feszültségbe!
Két hete szenvedek, mert ami rossz kijuthat, azt megkapom. Jön csőstől minden és csak kapkodom a fejem. Barátom szerint egy infarktusnak már be kellett volna figyelnie..
Lehet igaza van. Édesapám is lábon hordta ki…
Se ebben az állapotomban tipródok, hogy mi a jobb! Te vagy az én állapotom?
Ebbe beledöglök, abba beledöglesz.
Te nem akarsz változtatni, most nem. Túl nagy az ára, mondod!
Én nem akarok változtatni, mert túl nagy az ára.
Itt vergődünk, mint egy partra vetett hal. Csapkodunk, jobbra balra dobálva a testünket, a tengertől alig pár centire…
S a döntés nem is a szerelemről szól. Mert aki most olvassa, azt veheti ki ebből.
A szerelem volt, van és lesz. Összeillő dolgok együtt maradnak akkor is, ha fizikailag széttépik őket! A lélek nem kizárható, sehonnan. Átragyog minden távolságot..
Hogy van, hogy napokig, hetekig nem írunk?
A szívdobbanások között is van szünet! Attól még a vér folyik tovább. Az erekben lüktetés nem csillapszik.
Kellesz, ezért állj fel!
S akkor én is összeszedem magam.
Gyere, állj háttal nekem, én is ezt teszem. Most szorítsuk össze a testünket, úgy, hogy oda még a levegő se férjen be. Jó. Most támaszd meg az egyik lábad és próbálj felállni. Ezt teszem én is.. Gyere, még-még, feljebb! Gyerünk.. sikerülni fog!
