Megint hétfő és ismét egy újabb nap.
Mikor a nap kezdeti szakát jut eszembe szidni, akkor Körmendi János jut eszembe. Álmos arccal nagyon lassú mozdulatokkal kitámolyog a fürdőbe, rátámaszkodik a mosdókagylóra, szembenéz Önmagával és csak ennyit mondd:
- De nagy marha volt, aki a reggelt kitalálta!
Ha igavonó állatnak nem is merném hívni (Istenfélő ember volnék, vagy mi fene...), de hogy nem mindig nevezném ezt zseniális ötletnek, az bizonyos.
Mert nehezebben indul.
Leginkább csak kötelesség szaga van a dolgoknak.
Mert ott leselkedik az a fránya kísértés: Mi lenne, ha még sem kelnék fel? Mi lenne, ha visszafeküdnék? Persze ezt reális esélyként, kivitelezhetően megmutatja. Láttatja magam a puha, meleg ágyban, amint édesen húzom maghoz a paplan csücskét... De a kötelesség tudat győz... hogy rohadna meg.
De a hétvégi ébredést szeretem. Akkor nem a telefonomra kelek (tényleg Te mire ébredsz?). Az ágy nem húz vissza és a reggeli kávé sem doppingnak kell, hanem élvezetből.
Mondjuk mindig is csodáltam unokaöcsémet, a bölcs szakácsot, aki hónapokig képes volt csak 2-3 órákkal beérni, alvás gyanánt. Hogy Ő miként tudott az ágyból kimenni, az akkor is rejtély maradt, mikor kérésemre magyarázatként csak annyit mondott: "Kell! Nem lustálkodom, azonnal kimászok, ha csörög az óra"
De nekem csak az irigység maradt és persze hű társam, a feketeleves...
