Amíg ide nem ülök írni, a gondolatok tülekedve nyomnak el minden mást. Most meg kb 4. alakommal kezdek újra bele ebbe a pár sorba. Mint ha csak valaki radírozna a fejemben, szorgalmasan és akkurátusan. Ami meg megmarad, nem érdemel annyit, hogy a biteket erre koptassam el..
Vagy még is? Érdemes írni a semmiről? Arról, hogy nem tudom megfogni a sorokat, amik most meg elszaladnak mellettem!
Mint ha csak egy vonat ablakából bámulnám a szemem előtt futó fákat! Mint ha semmi sem lenne stabil és biztos, csak én nem mozdulok . Elszalad a rét, a sorompók sokasága, a bakter feltartott palacsintasütőjével, integető gyerekek, szomorkás paraszt bácsi a lovas kocsin.
Ej, de kesernyés a semmi.
