Beültem egy kocsmába, egyedül és várom, hogy csörögjön a telefon. A másik… Mert az egyik szervizelésére várok. Leejtettem és az üveg bepókhálósodott, de úgy, hogy már alig tudok elolvasni egy-egy levelet. Ok, minek a telefonon olvasni, minek nekem az online világ? Ki miatt?
Talán magamnak vagyok fontos (ez is nagy lépés lenne az önutálatomat követően). Vagy csak egyszerűen jó tudni, hogy mi történik mindenfelé.
Végül is mindegy, ez az állandóság beszippantott és már természetes. Munkával jár, nekem ez szükséges…stb. Lehet kifogásokat, mentségeket találni, ami még igaznak is hangzik. A lényeg ugyan az: olyan függő vagyok, mint bárki más…
Persze, Te nem! Te, aki ezeket a sorokat olvasod. Hiszen nincs szükséged állandóan rá, meg vagy nélküle is, nem is olyan fontos. Bólogatsz is bőszen, mégis engem olvasol… nem munkaidőben, akkor, amikor ezernyi más és jobb dolgod is lehetne, mint ez a cyber világ!
Hasonlítunk?
De vissza az eredethez. Szóval ülök egy „sohasemismert” kocsmában és várom, hogy mehessek a mobilomért. A szervizben annyit mondtak, hogy kb 1 óra. Amit szívesen kivárok, ha azt nézem, hogy „csak” 16.000Ft-ból megúszom… Sok pénz ez is, de a hivatalos szerviz 50.000Ft-ért vállalta volna. Kösz nem. Annyit nem ér egy iPhone 4! Nekem, legalábbis nekem nem!
Ezért jött a megoldás keresés. Mint mindig. Nem tudtam annyiban hagyni. Telefonok, neteten keresgélés. Megoldást persze, megint csak az hozta, akkor érkezett, akitől, ahonnan nem is vártam volna. De, ilyen az életem…
Telefon nem cseng, csak nem hívnak még.
Egy pohár sör és éhgyomorra a fejembe száll. Köszönöm mai nap! Annyira rendben van minden, annyira kerek. Bármibe kezdtem, csak siker. Igaz, erre a borgőzős (sörgőzős) fejre nem számítottam, nem fogom a sikerek közé elkönyvelni.
Legfeljebb csak annyi, hogy most ismét a blogot szaporítom, semmitmondó dolgokkal.
Magam vagyok, megtehetem. Kinek írjam, kihez igazodva? Miért is?
Szabályokat magam alkotom, magam szegem meg…
Telefon még mindig nem cseng. Áldozat vagy, mikor olvasol, a szerviz áldozata! Tudd, el vagy átkozva, hogy engem kell olvasnod. Büntetésed bűn nélkül is megkapod. Neked rajzolok szavakkal. Festek mondatokkal. A kontúrok elmosódottak, de kivehetőek. A Kép Tiéd, elkezdtem, fejezd be!
Ez a lényeg. Rátaláltál valamire, még ha olyan szemét is, mint ezek a sorok. Neked csak annyi a dolog, hogy tovább gondold! Ne foglalkozz azzal, nekem mit jelent, én mit akartam kihozni ebből! Nem érdekes az én… csak az ÉN (ami már TE vagy)!!!
A mozdulatlan szöveg így kap lábra, születik újra és újra.
Nem erről szól maga az egész nagybetűs MŰVÉSZET is??? a költők, írók nem mások, mint indigópapír. Magukat összetintázva zagyvaságot hempergőznek a fehér papírra. De életet ennek az olvasó ad.
Ha így nézzük, minden tintahuszár, poéta és lírabajnok egy senki. Eszköz a TE KEDZEDBEN!
Ott születik, ott ébred és lesz VALAMI a betűkből…
Hagyj hát itt és keress szebb alapokat! Építs Adyra, teljesítsd ki Móriczot, vagy varrd újra Kaffka ruháját!
Itt csak föld mélyét, sárt és agyagot kaphatsz. Nincs helyem, nincs alapom, nincs falam, nincs tetőm. Beesik az eső, elmossa a holnapot! Tessék odább állni, mert idebent, nincs idebent.
Nem cseng a telefon.
Szerelő sehol én meg csak gépelek. Harmadszor is idetévedt a pincérlány. Fogy a sör, de ez nem üti meg egy rendes csapos ingerküszöbét. Kevés vagyok neki! De mégis keres, jön és mosolyog.
Viszonozni lehet, de nem érdeme. Illenék, de már rég nem érdekel, hogy mi az amit elvárnak. Magamnak vagyok! Másért élek, de magamnak akarok megfelelni.
Nem tudok.
Próbálok, várok, akarok.
A Saját Nemtetszése Lettem.
Magam, magam ellen!
Hiszem, hogy hitetlen vagyok!
Simán összegyűrve.
Normálisan őrülten, vagy fordítva…
Nem cseng a telefon.
Lehet a számot adtam meg rosszul? Lehet nem is adtam le a telefont? Lehet el sem indultam? Lehet itt sem vagyok? Lehet nem is vagyok…
Nem cseng a telefon.
Azt hiszem, iszom egy kávét, így fél hat magasságában és elballagok megnézni, mire mentek. Nem szeretek várni, magam szórakoztatni, magammal. Unalmas, hisz 42 éve vagyok magamban! Ahogy féltem a 30-tól, úgy rettegtem a 40-től és az imént gondoltam bele az 50-be! Hol van még az, mondhatnád, de érezni, már most is érzem. Félek tőle.
Nem, nem az évek, hanem, hogy 50 és nem tettem semmi olyat, ami miatt büszkén köszönnék el!
Nem az utódokra gondolok, mert az mindennél fontosabb. Ahogy telnek az évek, úgy lesz még inkább az. Még akkor is, ha néha beledöglök a kompromisszumokba… AKKOR IS!
Egyszerűen én olyan szerencsés és szerencsétlen vagyok, hogy olyan kaliberű apám volt, ÉDESAPÁM, amilyenről más csak álmodhat! Nyögök a terhe alatt, és halála után 12 évvel sem vagyok képes felnőni, legalább arra a szintre, hogy együtt futhassunk.
Mert Ő azzal a gyermekkora sánta lábával is lehagyna…
Az Ő szellemi nagyságát majmolom most is, és igyekszem kikiabálni: hiányzol.
Cseng a telefon.
Menni kell.
