Boldog Nőnapot!
Sokadszorra rugaszkodok neki, de nem tudom elkerülni a sablonosságot, legalább annyira, hogy leírom.
Tudom, ez nem virág.
Tudom, ez nem helyettesíti az ölelést.
Tudom, nem olyan, mint ha a szemedben elveszve habognám… és Te mosolyogsz! Igen, ezt már átéltem, éreztem.. Nem érted, nem értesz olyankor. Hogy lehet, mi lehet a csodálatom tárgya: TE!
Akit soha sem tárgyiasítottam a fent leírtakkal ellentétben.
Magyarázkodás.. megint jönnek a szavak, „de nem”.
Ez miatt töröltem az előző nekirugaszkodásokat is. De valamit írnom kell. Nem „csak” a nőiesség napja miatt… HANEM MERT SZÉTFESZÍT!
Széttép!
Lehet jobb is lenne. Mert most olyan, mint egy nagy gyulladás a kézen. Feltelítődik folyadékkal, feszít, fáj, folyamatosan! Szétvágnám, szétrágnám, fosztanám le a bőröm, csak szabaduljak tőle. Akkor is, ha tudom, hogy nem szabad hozzányúlni. Ha holnapi rossz érzés már most kezdődik, megtiport lelkiismeret hosszan sóhajt: nem szabad!
De nincs türelmem várni, csak nézni, fájni!
Nincs és nem is akarom.
Le vele,
ki vele,
el vele!
Írok és nem jobb. Nem nyugtat meg.. nem segít.
Te hogy teszed? Mit teszel olyankor?
Mi jó?
