Néztelek! Bambán, kiesve a szerepemből, felejtve, hogy miért is, kiért is vagyunk együtt. Ültem és Beléd feledkeztem! Nem a tettek domináltak, érintés nélkül is éreztem a bőröd finomságát. A csoda megvalósult. Ahogyan azt mívelt nyelvek megfogalmazták. Sőt, jobban, intenzívebben megélhetően!
Veled, Ketten!
Ahogy visszaolvastam a fenti pár mondatot, magam is meglepve vettem észre a sok felkiáltójelet. Mint ha csak nyomatékot akart volna adni a tudatalatti minden szónak. Erőnek erejével mutatnám, hogy milyen JÓ.
Mint ha ez kellene…
Mint ha nem láttad volna rajtam…
Mint ha nem tudnád…
Kihez beszélek? Miért? Mi kényszerít arra, hogy ezt is megosszam Veled? Mi visz rá, hogy hosszas hallgatás után ismét billentyűzetet ragadjak és írjak, írni akarjak?
Kényszeresen, keresgélve a szavak közt, picit izgulósan?
Mennyi kérdés a felkiáltójelek sokasága után.
Bizonytalan vagyok, de nagyon akarok
2011.09.16.
14:18
Írta: Nowar
Ültünk
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://kurkuma.blog.hu/api/trackback/id/tr423231829
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.