Egy szombat este, az Andrássy úton, fázni és rajongani a fényekért nem kevesebb, mint szerelmesnek lenni.

Tudom, persze, elsietett az érzés és én vagyok elnagyolt,

ha olyankor engedek a szívnek, mikor ölelik a csillagok.

Ezért, Józanész két kézzel integet:

- Már megint repkedsz! Semmi ésszerűség! A szavakat meg idétlen módra, csak szóród és szóród és szórod… Lelked szabadon kötöd rabságba! Aztán majd nyögöd a láncokat és élvezed, hogy nem lehet!

Nevetek.

Hisz mikor vesszen el végleg a szabadsága, ha nem akkor, mikor a legszebbnek látja. Hisz az az érzés nem csak addig lángol, amíg égnek a fények. Hanem, újra felsejlik. Ez ad gyógyszert a szürke reggelekre. Ez ad menekvést, mikor viharos időben a szél felkavar minden mocskot.

Így hát nem engedem! Az enyém és kész! Még ha más félelmét is birtokolja

Kérdés, tudom, lesz még ezer.

 Vajon nekem ég az a lámpa, ami alá keveredtem?

Vajon látja e magát egy másik égőben az égő?

 Vajon ez az látvány, érzés tart e akkor is, ha már hosszabbak lesznek a nappalok?

Vagy, ha a város zajos és hétköznapoktól ideges, életet e a forró akarása?

 Ő Fogja e akarni, hogy később is lássam.

Akarja e, hogy akarjam?

Lesz e benne annyi tiszta erő, hogy elfogadjon… vagy hagyja kialudni a fényeket és búcsúzik az Álom?

Ahogy a lépések követik egymást és közben a ragyogással csókol, ahogy haladunk egymáshoz

Fogy különbség, a simogatása is gyengédebb.

Szememnek fénye állja el utamat!

Ölelésbe kezdhessünk… gyengéd, világot és gyűlöletet kizáró szoros, „szeretniakarok” fonódásba.

Ha ez is meg van, és bírja a lélek, nem csorbul a széle, nem kell feladnia, elfelejteni magát, mivoltát..

Akkor és csakis akkor, jöhet a tánc.

A könnyed lebegés, mely átvonul a szenvedélybe.

Nem akar többet, csak a végtelent.

 Nem tart soká, csak örökké.

Nem hisz másnak, csak a senkinek.

Nem ég mással, csak Velem.

Lásd, önző vagyok, magamnak akarom a Fényét! S ez így helyes! Van, aki nem enged adni, ha nem adnak.

De ez most nem csere.

Tisztán kölcsönös.

Én csodálom, Ő szeret.

Én szeretem, Őt… csak legyen velem.

Pedig meg sem foghatom.

Ahogy a fényben halja a dalom

Neki másként nem is adhatok

Csak úgy, hogy ég felé fordított arccal KIÁLTOK

Csitt! Most Ő feleljen

De csak az én hangomon nevet.

Szikrákkal kacag

Csillagokkal mulat

De jó Lenni,

Érte élni

Érinteni

Érteni

Megint Csend

Most ezer szerelemmel vakít

Tombol, viharzik és taszít

De Holnapra már dühe elszáll,

Itt hagyott forgács lesz elég, száz.

Majd fájdalom múlik és ébred a vágy

Beletaposta a szívembe Maga Magát

Mert ami fáj, az fontos

Ami fontos velünk él

Bennünk öregszik

Csak a fény nem változik

Az andrássy úti fák alatt

Szétgurul és mutatja az utat…