Mikor is 37 évesen még vagyok akkora marha, hogy elhiszem, bízhatok abban, aki már eddig is kétszer átrázott (a fiatalok kedvéért nem írtam csúnyább szót, pedig az ideillőbb lenne). Tudtam vele álmodni és elhittem, hogy ez megvalósítható. Irány Csíkszereda és a nagy fitnesz valóság. Persze, tudtam, hogy nekem a mozgáskultúra azon részéhez van csak közöm, ami egyenes vonalba, lentről felfelé mozgást szimulál, egy korsó sörrel.
De nem is akartam több részt kivenni az egészből, mint a szervezést. Kihívásnak tekintettem. Még akkor is, mikor éreztem, hogy semmi sem úgy megy, ahogy kellene. Mikor láttam, hogy az aki ezt az egészet irányítja, csak szép, de nem elég okos. De a pénz övé. Valamint (lásd fentebb a MARHA szónál), de jólesett valakit főnöknek hívni. Mindig is értékeltem, ha Nő a vezetőm és érti a dolgát. Most csak reméltem, tévedek, Ő ezt jobban tudja. Elhomályosította a tekintetem a darázsdereka és a formás feneke. (ne hülyézz le, elismertem, soha nem növök fel. Egy nagy álló farok maradok, hittel és kitartással…)
Lassan haladtak a dolgok. Néha felvillant bennem, hogy soha sem jutunk ki Székelyhonba. Mindent a netről kellett intézni és telefonon. A sportcsarnok lefoglalását, a fellépők egy részét… stb.
Nekem, mivel van más munkám is, ez másodlagos projektként futott. Így nem is izgatott annyira, igyekeztem beleadni mindent, de azért kellő óvatossággal kezelni, hogy jusson idő a „fő állásomra” is.
folyt, asssszem
