Veri az ablakot, mint ha csak be akarna jönni és elönteni az egész szobát. Felkapni a székeket, megtáncoltatni az asztal körül, majd azt is megutaztatni a hátán. Egészen az ágyig. Ahol is együtt tolná, teljesen a falig. A megmaradt üres térben pedig kedvére hömpölyögne… napestig.
Esik, de cudarul. Két napja. Felkelni sem volt kedvem, mert megint csak az járt a fejemben, hogy ismét egy rohadt vizes nap. Hogy megint a víz mossa lelkemet, ami már lehet soha sem szárad meg. Pedig tegnap olyan szépen sütött a nap… reggel… pár percig…
Most pedig itt ülök. A kávés csésze félig üres. Azon töröm a fejem, mit adjak nektek enni…
Legyen mondjuk ez:
