Tegnap este későn végeztem (viszonylag). Hazafelé vezető úton felhívtam Barátom és Testvérem. Szimpla kíváncsiság, rég hallottam felőle. Ennyi.
Sok szó nem esett, mert jöttek a szülei, hozták az unokát.
De annyi bizonyos, hogy furcsa dolog volt megállapítani, hogy a hétköznapi szürkeség mindennapjait élem. Nincs semmi, csak telnek a napok és nem történik semmi az ég egy adta kibaszott világon. Semmi, ami nem a napi rutinhoz tartozik.
Most, délután, magányomba süllyedve (lány gólya avatón, asszonynak való délutános igába hajtva fejét), két erdélyi szilvapálinka után kezd felszínre törni a lázadó. Csak félfinoman, mint a selyemrongy, de érzem, ha folytatom szürcsölést, valami elszabadul.
