Olyan szépen reggel lett és tavasz, hogy az már csodálatra méltó. Legalábbis nálam, a mostani helyzetben. Hajnalban, fél 6 körül, mikor az először kerestem a villanykapcsolót az udvarra indulva, megdöbbentem, hogy nem lesz hólapátolás.
De van madarak csicsergése. A szabadság himnuszát, legalább három nyelven (csőrön) hallgathattam meg.
Közben pedig agyalok. Kb 3-4 napja, agyalok. Egy dolgon, egy magyarázatot keresve, egyre inkább feladva a harcot, amit az „akarok” és a „tudok” vív meg egymással.
Meg kellene magyarázzam valakinek, hogy mitől különleges Ő!
A dolog végtelenül egyszerűnek látszik, hiszen csak szavakat kell egymás után illeszteni és ezzel meg is van az indoklás. Ami ugyan nem őszinte, ami ugyan nem egy gondolat, hanem egy halom mondat. Ami ugyan nem érzés, hanem nézet, de csak együtt van. Tessék, Tiéd, lépjünk túl ezen.
Ezt „akartam”, de „nem tudom” megtenni.
Soha nem voltak problémáim a szavakkal. Mert tudtam, hogy azok egy érzés végén ülnek. Önnön magukban semmik. Megtöltve tartalommal (önmagam, érzések, gondolatok) a világmindenség részei lehetnek. A nagy egészé. Az is, akihez szólnak.
S ki ne akarnak egy nagy, egésznek a része lenni, nem magányos és elhagyatott.
A szép szavak által lesz nő a NŐ! Akkor lépi át emberi korlátait és tartozik oda, ahova neme, identitása miatt valójában tartozik. Ez emeli fel.
Az már más téma, hogy ott maradni, ott élni és nem visszaesni, magának is akarnia kell. Egy önostorozó, hitehagyott, kórosan önbizalom hiányos valaki, nem NŐ, csak nőcske… vagy az sem.
De visszakanyarodva, a szavakat elmondani, leírni, megfogalmazni, nem volt gond. Mert őszintén mehetett. Belenéztem a szemedben és mondtam! Soha nem hazudtam szerelmet, bókokat! Nem kellett. Engem igazán elbűvöltél, igazán hittem, hogy amikor beszélek, Téged veszlek a számra. Nem egy ideát, nem egy álomképet! Még akkor is, mikor le akartál rángatni a földre, hogy:
- De én nem ilyen vagyok, nézd meg.
Néztem és nem láttam amit Te. Mert hazudnak a fények, ha ezt látod. Vagy áll valaki a szemed előtt és őt bámulod, nem a tükröt. Hittem, mondtam és harcoltam az igazamért. Mert Tudtam, Te az vagy.
Most pedig itt állok, és nem tudok neki mit írni. Napok óta faggat, kérdezi, hogy mi a különleges benne. Nem tudom. Átlagos, földhözragadt, bolond. Szürke.
Nincs baj vele, csak ő nem különleges. Lehet bókot akar lopni, lehet csak önbizalmát akarja velem újra megíratni. Nem tudom, de én kevés leszek hozzá.
De hogy lehet leírni valakinek azt, hogy Te kevés vagy!?! Hogy lehet megfogalmazni azt, hogy nem látok benned többet, mint másban?
Az egyszerű földi dolgokat nehezebb leírni… De valahogy megteszem.
