Ma egy cseppet nyugisabb napom volt.
Nem kellett a városban császkáljak és nem is zaklattak annyian telefonon!
De éreztem a nyomást, ami utolért!
Néha-néha még visszakacsint a depresszió! Nem tudom mit kellene tennem: Elfogadni, hogy ez már így marad és a sötétet szépen és csendben végigülni?
Vagy harcolni és nem beletörődni, hogy ennyire képes leverni a lábamról?
Emlékszem az egyik mélypontra, még a 8. kerületi lakásban.
Hajnalban ért utol. Addig sem nagyon aludtam, de akkor olyan gyomorszorító érzés lett úrrá rajtam, hogy könny kicsordult a szememből, a fájdalomtól és a keserűségtől .
Belegondoltam, hogy mennyire nincs semmi pénzünk, miközben a kamasz lányomnak ezer dologra lenen szüksége. Cipő, ruha, tanszerek. Álltam a hajnali fényben és néztem a lakás belső udvarát, a 3. emeltről. Szinte semmi sem mozdult. Akkor még a csend is csak rontott a helyzeten! Fejem a kitekintő ablak rácsának nyomtam és nagyon végem éreztem.
Leginkább a szégyenérzett vitt a kilátástalanság érzésbe!
A szégyen, hogy nem tudom a leg alapvetőbb dolgokat sem megadni a lányomnak!
De rendeződtek a dolgok és akkor is összekaptam magam! De az érzés még vissza-vissza tér!
