- Azt kérded, hogy milyen mikor sétálok és látlak magam előtt? – kérdezi Karlo.
- Igen! – vágta rá Karola – Határozottan hiszem, hogy az álmodozások kora lejárt. Egy férfi álljon két lábbal a földön és ne legyen romantikus. Hódító, lázas álmokat kergető, ide-oda röpködő Don Juan. Biztos kézzel markolja meg a dolgokat és szigorú tekintete adjon biztonságot. Ki nem állhatom a nyálas pasikat!
- Nem hiszek az ilyen férfiképben! – válaszolt lassan - Férfiként érezni akarok. Ha kell álmodozni… Séta közben is. Mikor az utcára lépek ki, még nem tudom, hogy milyen érzések lesznek úrrá rajtam, de igyekszem… Igyekszem a jót mutatni, hátha azt is kapom vissza. Ezért mosolygok. A mosoly sok mindenre jó, de leginkább arra, hogy mutassa: van remény, lesz holnap és különben is… az élet szép.
- Minden így indított csavargás közben az arcokat figyelem. Az elkapott tekinteteket, mikor belenézek a szemükbe. Vagy a felhúzott szemöldököt, a fejben a gondolatot, hogy „Vajon ez a bolond min mosolyog?”. A betegebb, sértett, agyonbántott lelkek ilyenkor magukon keresik a hibát, a nevetni valót. Azt hiszik a gúny görbítette ívbe a szám.
- A boldogabbak, a nyugodtabb, kevésbé lélekcibáltak még utánoznak is egy fél pillanatra, mielőtt elkapják a tekintetüket.
- Ok-ok, de rólam beszélj és hogy hogyan látsz engem! – jött ismét a most már inkább csak türelmetlen válasz. Hangja megenyhült, de pluszban ott csengett minden szó végén a féltékenység..
- Éppen most értem el Hozzád Szépségem.
- Ez a „visszamosolygok, de elkapom a tekintetem” fél másodperce az, amit akkor és ott megélve láthatok belőled egy apró részt. Mozaikot, szilánkot, töredéket.
- Te engem ne láss másban – már határozottan érezni a Zöld szörny munkálkodását.. (vagy csak az önérzete szenved?)- Nem akarok senkire sem hasonlítani! Én, én vagyok! Most már amúgy sem tudok változni. Ez az helyzet állandósult, ne keress másban.
- Drágám! A sietséged, szenvedélyed és önérzeted toporzékolása, mint ujjak a zongorán, játszanak rajtam. – mosolyog, még mindig mosolyog. Szerencsétlen, hogy nem látja Karola. De úgy is kihallatszik a hangjából, érzéseiből.
- Ne udvarolj itt nekem, Te Csibész – a „csibész” szót már megnyomva, picit erősebben, de nevetve hallatta. A férfi szavai megölelték, adtak egy csókot a homlokára. – Nem hiszek Neked, hogy miattam nézel rá másra. Gyűlöllek érte, de elfogadom, mert tudom, nem tehetek ellene…. és mert szeretlek! – az utolsó szó picit elcsuklott, de tisztán kivehető volt!
- A tettek nem mindig azt jelentik, amit a szív érez. Ezt Tudod Te is, hiszen most egyedül állok itt. Éppen ezzel igazolódik, hogy nem mindig azt tesszük, amit igazán akarunk és nem mindig azt érezzük, amit szeretnénk. Annyira szeretlek, hogy most megfojtanálak, ha tehetném. Kiabálva, időt sem adva neked, hogy ellenkezz. Majd úgy szorítanálak magamhoz, hogy ne tudjak levegőt venni én sem és halott testedre omoljon az enyém. Betakarva.. itt kint az Isten szent ege alatt. Még élettelenül is védve, Téged!
- De nem tehetem, – és ekkor jelent meg az első könnycsepp a férfi szemében –
pedig elfogadni sem tudom ezt állapotot! Ezért is folytatnám, ha nem szólnál bele!
- Figyelek – nyugodtan szólt, nincs benne sem türelmetlenkedés, sem felháborodás. csak tiszta nyugalom, csendes érzés.
- Az, az említett pillanat, a visszamosolygás az, mikor bent nagyobbat dobban a szívem, vagy csak úgy érzem.. fene sem tudja. De több vért kap az agy. Felszabadulnak mindenféle endorfinfélék. De csak a másodperc töredékére. Ekkor az agyam rajzolni kezd. A képet világ összes számítógépét és élettelen technikáját megszégyenítő gyorsasággal készíti el. Abból a másikból, visszamosolygóból kivesz egy icipici darabot és köré épít Téged! Megvillantja szemed, szád, kezed, vállad, sőt, még néha-néha z érintésed is. Ezért az érzésért élek már csak! E nélkül már nem tudnám elviselni a hiányod.
- Értelek – szólt Karola érzékien – Akkor nem másban keresel engem, hanem az idegen mosolya által szül meg a képzeleted, újra és újra. Ellopva téged a valóságtól!
- Igen Karola! Így valahogy! Ez az én Ópium…
- Szeretlek – szólt a fiú fejében Karola
- Szeretlek – motyogta maga elé Karlo.
Majd letette a virágot a hideg sírkőre. Körbenézett, hogy ki hallhatta szavait. De a temető olyan üres volt, csak a sírok vették körül és az a lombos fa, ami árnyékot adott, míg beszélt ahhoz, akit nem tud elengedni már hosszú-hosszú évek óta.
Elfordult és köszönés nélkül elsétált.
A szél elkezdett fújni és egy letépett rózsaszirommal táncra perdült.
