Zaklatott napok után először mozdultam ki otthonól. Az autóban őrült gondolatok kergettek egymást.
Fontos és kevésbe fontos dolgokról. De mindegyikben volt valami lehetetlen!
Az újabb párkapcsolat vége, az elviselhetetlenségem, ahogy feladom a harcot azért, akit eljegyeztem. Miközben tudtam, tudtam mar hónapok óta, hogy nem illünk össze. De küszködtem, kerestem a megoldást, a módszert, a lehetőséget, hogy feladva önmagam boldoggá tegyem.
Nehéz volt úgy futni, hogy közben a nadrágom a bokámig le van tólva. A hisztikkel, a folytonos apró beszólásokkal, kijelentéseivel: "enyém". A joghurt, a csoki, a sajt...stb. (Nem az értéke a fontos, hanem ez az őrült birtoklási vagy.)
Megadtam magam és mikor legutoljára beborult, segítettem az esőnek, hogy elmosson mindent! (persze ebben az egészben, hogy így alakult, nagyon hibás vagyok én is..)

Most itt ülök a Tesco előtt, 4 nappal a szakítás után és bámulom az embereket, akik
Párosával járnak vásárolni! Férfi és Nő!
Furcsa, ezt eddig így soha sem figyeltem meg.
Mint ha csak családi program lenne az esti, vagy heti bevásárlás.
Érdekes és keserű érzés itt és így felismerni, hogy egyedül vagyok...
Tömegben is egyedül..

(ez a pár sor nem most született, napokkal ezelőtt, de valahogy csak most jutott idáig... megvolt, leírva, a telefonomban... De tegnap este óta kétszeresen is pocsékul érzem magam. Lehet ez a pár sor bevárta a végzetét, a dupla szar érzést...)