Igaz ugyan, hogy ma csak 21 van és nem 22, de akkor is írok. Meg kell törni a csendet, picit…
3 hét hallgatási fogadalmam volt, amihez tartozott némi önmegtartoztatás is.
A lényeg, hogy olyanról kell lemondani, ami lételem, létszükséglet. A dolog nem innen indult ki, de most az eredmény lényegesebb, mint a keletkezés legendája. Nem mennék bele Minosi legendákba, vagy éppen királyok és királynék örök csatározásába, ami szerintem azóta sem változott (csak a düh váltotta fel a meg nem értést).
De visszakanyarodva a mondandóm elejére:
A lemondás fura dolgokat eredményezett. Az, amire azt hittem nem hiányzik, kínzóan tudott fájni. Az, amire azt hittem, bosszantó lesz, gúzsba köt, hogy nem tehetek, nézhetek meg dolgokat, kibírhatatlan fájdalommal fog járni.
De, ahogy az szokott lenni, nálam, ismét másként alakult.
A fájdalom, az önként vállalt eltiltás mindkét esetben mást hozott.
Az első furcsán naponta részemként kiabált. Nem volt könnyen megérhető. Gyakran asszociáltam rá gondolatokban, álomban, valóságos történésekben. Beépült… és lehet a 3 hetes döntésem miatt leépült!
A második szintén meglepetést hozott. Nem hiányzik. A kíváncsiság, ami olyan erős bennem, nem győzött. Úgy hagyta a dolgokat és nem emésztette el a tűrőképességem. Mondjam azt, hogy még jót is tett velem?! Megértette, hogy a csökönyös ragaszkodás, holmi szabadságvágyhoz, holmi „nekem ez jár, ne hogy már lekorlátozz” dologból kinőttem.
Zagyvaság? Nem érted? Pedig ilyen vagyok…
Asszociálj bártan Te is. Helyezd el benne magad! Játssz vele…
